Szentiváni tűzugrás
Vankóné Dudás Juli „Falum, Galgamácsa” című könyvében írja a tűzugrás szokásáról:
„…Egy hétnek előtte hordták már a lányok a tüzelőanyagot oda, ahol a tüzet ugrálták. Két helyen ugráltak: a falu alsó szélén és a fölsőn. Homokpart volt az alsó. Szilváshegy a másik. Egymásnak kiabálták a heccelő szavakat. Legények ebbe nem avatkoztak bele, esetleg segítettek rőzsgyét vagy bármi tüzelőanyagot vinni.
…Este 8 óra után, 9 előtt kezdtek ugrálni. Jó nagy tüzet raktak, körbeállták, mintha valami varázsigéket szórnának rá, énekeltek.
Kérdeztem a barátnőm édes szüléjét, 78 éves korában, amikor én 17 éves voltam, hogy mért ugrálták a lányok a tüzet az ő idejében? Igen kedvesen válaszolt: -„A tűz a hamu árka, az mindent felfal. Aki bánatát akarja eltaposni, átugrani, azt veti rá ezzel. Aki boldogságát látja úgy szikrázni, azért ugorja át. De ezt minden lánynak át kell ugorni! Így tudja átlépni a száz tő hosszát!”- vagyis az életben adódó megpróbáltatásokat át tudja vészelni.